Politizátor

Az Egymillióan a magyar sajtószabadságért (EMS) mozgalom a facebook oldalán egy igen érdekes képet jelentetett meg a Nemzeti Összetartozás napja alkalmából. Magáról a képról inkább nem is írnék, alighanem mindenki könnyen véleményt alkot róla így vagy úgy. Inkább gondoljuk át, hogy mi is a helyzet a mozgalommal.

Nos, a milliósok továbbra is messze vannak az egymilliótól, de a név azért jól hangzik, s a 100 ezer lájk is jó a magyar oldalakat figyelembe véve. Más kérdés, hogy ebből mennyi aktív, mozgósítható támogatójuk van. Ha csak a lájkokat nézzük meg, ami azért egy kattintásnál többet nem vár el az egyszeri facebookozótól, úgy 30 környékéről indul és 200-300-ig tart a különböző posztok tetszésindexe. Ez azért nem olyan sok.

A szervezet már több nagyszabású rendezvényt is utcára vitt, amin irigylésre méltó számban jelentek meg szimpatizánsok. Ezzel magasan túlszárnyalták az ellenzék hasonló jellegű rendezvényeit, s itt-ott a kormányoldalon is ráncokat okozhattak. Azonban hagyományos tömegrendezvényre alkalmas ünnep nélkül mostanában elcsitult körülöttük a médiazaj.

Sokan sokféle jövőt jósoltak az ilyen parlamenten kívüli, ellenzéki szervezeteknek. Egyelőre azonban nem tűnik úgy, hogy képesek lennének meghatározó tényezővé válni. Ugyan rekordokat döntöget folyamatosan az euró árfolyam mellett a bizonytalan szavazók száma is, ők azonban megosztottak. Elsősorban a Fidesztől szivárognak el, s egyik párt sem tudja magához vonzani őket. Így sokan azt gondolják, hogy ez lehet az alternatív szereplők nagy esélye. De aligha. Egyrészt túl sokan követik el azt a hibát, hogy ezt a tömeget homogénnek képzelik. Hogy mind menne ugyanoda. Holott, alighanem ők a leginkább heterogén társaság, pont ezért bizonytalanok. Nem véletlenül nem találják meg a saját pártjukat. Másrészt pedig a magyar közgondolkodásban, ha egy párt alakul, az rögtön elutasított lesz. Lásd LMP. Hiába civilek meg hippik és cukik, stb. Ők már egy parlamenti párt, s máris másként tekintenek rájuk a választók. Na ugyanez a helyzet lesz a 4K!-val és lenne a milliósokkal is.

A pártfinanszírozás kérdése mindig sarokkő minden demokráciában. Magyarországi működése azonban folyamatos viták kiváltója, a miniszterelnök legutóbbi felvetése pedig újabb hullámokat vet. Való igaz, a demokráciának ára van, azonban pont a pártfinanszírozás az, ahol némi „populizmus” megengedhető. Pont azért, hogy legitimálja a pártokat.

Az ellenzéki reakciók rögtön letámadták a felvetést, pedig megér egy-két gondolatot. A mai finanszírozási rendszer két súlyos problémával küszködik. Az egyik, miszerint nincsen mögötte „teljesítmény”. A pártok négyévente elért eredményeik alapján kapják a pénzeket, s bebetonozza a parlamenti pártokat pénzügyi eszközökkel. A másik pedig az átláthatóság: jelenleg a pártok beszámolóiból nem sok minden derül ki, keveset tudunk a pénzügyeikről.

Orbán Viktor javaslata megteremthet egy teljesen új hozzáállást a pártfinanszírozásban. Eddig a politikusok a parlamenti pártok kvázi privilégiumait védték, míg a választók a teljes finanszírozási megvonásokra reagáltak pozitívan.

De hogyan lehetne a pártokat teljesítményre ösztönözni, s egyaránt az átláthatóságot is biztosítani? A dolog nem is olyan ördögtől való, nem kell a spanyol viaszt sem feltalálni, jól működő példák vannak erre a világban. Gondoljunk Barack Obama (vagy bármely másik amerikai politikus) pénzgyűjtő kampányaira. De érdemes lenne olasz mintára a személyi jövedelemadó kapcsán elgondolkodni egy harmadik százalék (vagy fél százalék) bevezetésének lehetőségéről, amikor a választók közvetlenül a nekik szimpatikus pártnak adhatnák a pénzt. Mindegyik lehetőség közvetlen kapcsolatot teremtene a választókkal, s igazságosabb is lenne. Működne a pártok közötti verseny, s a társadalmilag beágyazott, a választók által támogatott pártokat részesítené előnyben. Megfontolandó lehet az a német példa is, miszerint az államtól származó pénzek legfeljebb 50%-át tehetik ki egy párt bevételeinek. Ez egyes magyar pártoknál jelenleg 80-90%! Pedig Németországban így is elég jól működik a demokrácia.

Az egy százalék kapcsán az átláthatóságnak is több tér nyílna, hiszen így a mindenkori adóhivatal is betekintést nyerhetne a gazdálkodásba. Ennek kapcsán a beszámoló formai követelményein is lehetne igazítani, pontosítani, szigorítani. Természetesen az átláthatóság kapcsán az elsődleges felelősség ígyis-úgyis a közvéleményen és a médián lesz.

Végezetül szót kell ejtenünk a kampányfinanszírozásról is. A kampány és a kampánypénzek a legfontosabbak, ha a pártok pénzügyeiről beszélünk. A választási „hadjáratok” alatt elköltött pénz követhetősége talán a legfontosabb. Teljesen egyértelmű, hogy a jelöltenkénti egymillió forint semmire sem elég ma. Jobb, ha a pártok többet költenek, de tudjuk mire, hogyan, mint ha hazugságban élünk. Szerencsére ebben már felmerültek biztató ötletek.