A pártfinanszírozás kérdése mindig sarokkő minden demokráciában. Magyarországi működése azonban folyamatos viták kiváltója, a miniszterelnök legutóbbi felvetése pedig újabb hullámokat vet. Való igaz, a demokráciának ára van, azonban pont a pártfinanszírozás az, ahol némi „populizmus” megengedhető. Pont azért, hogy legitimálja a pártokat.
Az ellenzéki reakciók rögtön letámadták a felvetést, pedig megér egy-két gondolatot. A mai finanszírozási rendszer két súlyos problémával küszködik. Az egyik, miszerint nincsen mögötte „teljesítmény”. A pártok négyévente elért eredményeik alapján kapják a pénzeket, s bebetonozza a parlamenti pártokat pénzügyi eszközökkel. A másik pedig az átláthatóság: jelenleg a pártok beszámolóiból nem sok minden derül ki, keveset tudunk a pénzügyeikről.
Orbán Viktor javaslata megteremthet egy teljesen új hozzáállást a pártfinanszírozásban. Eddig a politikusok a parlamenti pártok kvázi privilégiumait védték, míg a választók a teljes finanszírozási megvonásokra reagáltak pozitívan.
De hogyan lehetne a pártokat teljesítményre ösztönözni, s egyaránt az átláthatóságot is biztosítani? A dolog nem is olyan ördögtől való, nem kell a spanyol viaszt sem feltalálni, jól működő példák vannak erre a világban. Gondoljunk Barack Obama (vagy bármely másik amerikai politikus) pénzgyűjtő kampányaira. De érdemes lenne olasz mintára a személyi jövedelemadó kapcsán elgondolkodni egy harmadik százalék (vagy fél százalék) bevezetésének lehetőségéről, amikor a választók közvetlenül a nekik szimpatikus pártnak adhatnák a pénzt. Mindegyik lehetőség közvetlen kapcsolatot teremtene a választókkal, s igazságosabb is lenne. Működne a pártok közötti verseny, s a társadalmilag beágyazott, a választók által támogatott pártokat részesítené előnyben. Megfontolandó lehet az a német példa is, miszerint az államtól származó pénzek legfeljebb 50%-át tehetik ki egy párt bevételeinek. Ez egyes magyar pártoknál jelenleg 80-90%! Pedig Németországban így is elég jól működik a demokrácia.
Az egy százalék kapcsán az átláthatóságnak is több tér nyílna, hiszen így a mindenkori adóhivatal is betekintést nyerhetne a gazdálkodásba. Ennek kapcsán a beszámoló formai követelményein is lehetne igazítani, pontosítani, szigorítani. Természetesen az átláthatóság kapcsán az elsődleges felelősség ígyis-úgyis a közvéleményen és a médián lesz.
Végezetül szót kell ejtenünk a kampányfinanszírozásról is. A kampány és a kampánypénzek a legfontosabbak, ha a pártok pénzügyeiről beszélünk. A választási „hadjáratok” alatt elköltött pénz követhetősége talán a legfontosabb. Teljesen egyértelmű, hogy a jelöltenkénti egymillió forint semmire sem elég ma. Jobb, ha a pártok többet költenek, de tudjuk mire, hogyan, mint ha hazugságban élünk. Szerencsére ebben már felmerültek biztató ötletek.
